Az előzményekről annyit, hogy két éve meghalt a világ legszerényebb olimpiai bajnoka, akit volt szerencsém személyesen ismerni. A tragédiát feldolgozandó többedmagammal (példás összefogással) létrehoztunk egy kiállítást, melyet közel húszezer ember nézett meg Csepelen és sok tízezer egy győri bevásárlóközpontban. A kiállítás főszervezőjeként engem talált meg  a tököli büntetés-végrehajtási intézet egyik alkalmazottja, hogy neves sportolókkal és a tárlat anyagának egy részével tartsunk nekik egy Kolonics emléknapot.

Az első sokk akkor ér, amikor rám záródik a külső kapu a belső pedig még nem nyílik és én egy betonnal, szögesdróttal, vasrácsokkal és vaskapukkal körbevett udvaron állok, hosszú percekig a kísérőmre várva. Nagyon nyomasztó érzés. A második sokk meghívóm irodája előtt a folyosón talál, ahol az első smasszernővel és az első rabokkal találkozom. Tetovált negyvenes arcok, akik láttán ösztönösen inkább félrenézek, mert hirtelen nem tudom, mi is a helyes magatartás...

A programon több mint 70 rab vesz részt, melyeknek ez már jutalom, mivel külön jelentkezni kellett a műsorra és kiérdemelni azt. Vendéglátóink szerint tehát nagy volt az érdeklődés a program iránt. (Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ők nem a napi 10-100 kulturális program közül választották Kolót, hanem az évi 1-2-ből.) Kirakunk 8 tablót a kiállításról, bemutatjuk a Sydney-i aranyérmet és levetítünk pár bejátszást meg egy 40 perces riportfilmet. Sajnos a foglárok hozzászoktak az vezényléshez, a rabok pedig ahhoz, hogy ők itt kussolnak, ezért minden próbálkozásom ellenére mindössze két kérdést kapunk a két és fél órás műsor alatt. Egyébként a foglárok vezetik a programot, szerintem cseppet nem annyira a rabok szellemiségének megfelelő, vagy értelmével felfogható stílusban.

Szerencsére a meghívottak - exsportolók révén - jól tudják, hogy a fiatal és inkább egyszerű tagokból álló közösségnek milyen a gondolkodásmódja, ezért ösztönösen az ő nyelvükön próbálunk hozzájuk szólni. A program végén két fogvatartott gitárkísérettel énekel egy Mester Tamás számot, akkora átéléssel és tehetséggel, hogy az embernek kicsordul a könnye. Ipacs Endre, a nagy sportágválasztó és a Kolonics emlékevezések szervezője szeretné is őket kikérni az idei zenés megemlékezésre, ami a börtön vezetésének is tetszik, de kevés esély van rá, hogy a büntetés-végrehajtás ilyen gyorsan tudjon reagálni.

A már kötetlenebb ebéd alatt több ötlet és jó kezdeményezés is születik (volt értelme rábeszélnem a két hezitáló kenust, hogy ők is jöjjenek). Utána már sietnénk haza, de végül mégis megnézünk néhány cellát. Amikor a nevelőnő kinyitja a vasajtót, a rabok  azonnal vigyázzba vágják magukat az ágyaik mellett, kifelé fordított tenyérrel. Belépünk, s a foglár és a nevelő olyan természetességgel beszél nekünk őróluk, mintha a rabok nem is állnának ott, tőlünk 1-2 méterre. Számunkra ez nagyon szokatlan és embertelennek tűnik, ezért inkább kivonulunk a teremből, hogy ne úgy beszéljünk (rossz útra tévedt) embertársainkról, mintha süket állatok, vagy inkább kiállított tárgyak lennének. A folyosón megtudjuk, hogy az előzetesben levők akár két évig is egy 6 személyes ingerszegény zárkában tölthetik a napjaikat, mivel a napi 1 óra levegőzést sem szokták igényelni. Inkább nézik a TV-t. Látom, hogy a Kozmann Gyuri is megrendül a gondolattól. Megállapítjuk, hogy pár nap alatt becsavarodnánk a sitten.

Ezek a srácok sokszor olyan körülmények közül kerültek ide, hogy szinte reménytelen a jelenlegi társadalmi visszailleszkedést segítő eszközöktől sikert várni, mert hiányoznak hozzá a belső (motivációs) és a külső (anyagi, családi) feltételek... Sokan érzelmi, értelmi és szociális sivatagban nőttek fel és hozzászoktak, hogy ők a lúzerek. Másoknál a börtönélet gondoskodik róla, hogyha hittek is a saját jóságukban, azt elveszítsék. Valahol az állami gondozottak szintjén kellene megvalósítani a gondos nevelést, és bűnözők helyett életcéllal és jövőképpel rendelkező honpolgárokká faragni az árvákat. Így viszont akik már ide kerültek, a társadalom (és sokszor saját maguk) szempontjából is a lehető legjobb helyen vannak a sitten.

Vonnegut jutott az eszembe:

 -Lemegy a nap - mondta Wayne Hoobler. Fogalma sem volt arról, hogy mitévő legyen. Sejtette, bár különösebben nem törődött vele, hogy az éjjel esetleg halálra fagy. Még sohasem látott halálra fagyást, sohasem fenyegette halálra fagyás, hiszen szinte alig volt a szabadban. A halálra fagyásról csak azért tudott, mert a cellájában levő kis rádió zörgős hangján időnként beszámolt róla, hogy itt-ott halálra fagytak az emberek.

Wayne-nek hiányzott az a zörgős hang. Hiányzott az acélajtók döndülése. Hiányoztak a tejes és kávés kancsók, a kenyér, a gulyás. Hiányzott, hogy szájba és segglukba basszon más férfiakat, hogy őt is szájba és segglukba basszák, hogy maszturbáljon, hogy megbassza a teheneket a börtön tejgazdaságában, egyszóval hiányoztak a bolygó nemi életének tudomása szerinte normális eseményei... (Bajnokok reggelije)

Pedig vannak komoly tehetséget mutató focisták, festők, költők vagy épp (mint a két előadó) zenészek is köztük. Lennének talán kiutak is, de azokat egy felülről ennyire zárt  rendszerben nagyon nehéz megtalálni, ha börtönben a beilleszkedéshez szükséges tudás töredékéhez jutnak csak hozzá. A visszajelzések szerint azonban a börtönlakók és a dolgozók életében is meghatározó élmény volt Koló legendájának a megismerése és a sok bajnok személyes jelenléte. A fogvatartottak önként kezdtek fogalmazásokat írni a tapasztalataikról.

Úgy látszik, sikerült egy kis napot csempésznünk a börtön ablakába.

Gajárszki Áron