Férfiasan bevallom, alig egy éve kezdtem helyi szemmel felderíteni a kerület színházi palettáját. A kezdő lépés képviselőként a Karinthy Színházban az Aranysárkány bemutatója volt, és csak pár hónapja jutottunk el először a Szkénébe. A pinceszínház jelleg nem volt ismeretlen, korábban a Sanyi és Aranka Színházában többször is megnéztem Dürermatt: Fizikusok című drámájának telitalálatos átdolgozását, ami a kissé szájbarágós darabot katartikussá emelte.

A Pintér Béla Társulatra viszont nem lehetett felkészülni. A társulatvezető által írt darabok modernek, groteszkek, "a szó egészséges értelmében véve nemzetiek", s ezzel együtt emészthetőek. A Soha Vissza Nem Térővel kezdtünk és a mai napig idézzük az erősebb kiszólásokat, a 7óra7 hazai toplistáján második helyen tündöklő darabból. Szombaton a Kaiser TV, Ungran-t láttunk szintén teltházzal. A számtalan tanulság közül a nekem az optimista dallammal újrazenésített Himnusz tetszett a legjobban. Merengeni pedig olyan fontos kérdéseken lehetett, hogy vajon ki lenne képes vizelni egy közWC-ben, ha jobbról Kossuth, balról Petőfi állna mellé? (A kép Dudás Ernő fotója.)

A MU-ba már a családomat is elvittem a Bodó Viktor féle Bérháztörténetekre. Ez az a típusú darab, aminél az ember önkéntelen felröhög az előadás közepén egy-egy korábbi poénon. 

Kövezzetek meg, de én komoly minőségi különbséget érzek az állandó karral szereplő és jelentős állami támogatással üzemelő kőszínházak produkciói és a studiószínházak között. Kivételt eddig csak a Karinthyban érzek, de három darab alapján még nem ítélek. (A negyedik most érik: a 100. bemutató előadásuk lesz a Szent Péter esernyője.) Mindenesetre szeretem Karinthy Márton rendezéseit. Időnként egészen bátran nyúl a témákhoz, annak ellenére, hogy érezhetően igyekszik egy szélesebb közönség igényeit kiszolgálni. Az egyedüliként játszott Csurka-darabot még nem láttam, de meg kell nézni, mielőtt az Új Színházas kinevezés elleni tiltakozásképp leveszik a műsorról...

...pedig olyan szívesen kihagytam volna a politikát ebből a posztból.