A tegnapi alkotmány-ellenes tüntetésen 30 szélsőjobboldali ellentüntető is jelen volt. Megütöttek pár békés tüntetőt, földhöz csaptak egy fényképezőgépet, provokálták a tömeget, és náci szólamokat skandáltak - egyszóval remekül szórakoztak. Mivel nem szerettem volna, ha kicsúsznak az események az irányításunk alól, végig a széljobberek mellett maradtam. Nagyon tanulságos volt.

Maradásomra azért is szükség volt, mert a tüntetés első fél órájában 6-10 rendőr próbálta meg a vadakat távol tartani a dühös, de nem agresszív tömegtől, nem sok sikerrel. Eközben az Operaház környéke kettős rendőr sorfallal volt minden irányból körülvéve, és egészen a Deák térig lezárták az Andrássy utat és a szomszédos utcákat. Nem olyan nehéz meglátni ebben a BM szándékát, pláne, hogy nem is a Jobbik szervezte az ellentüntetőket. Viszont több fideszes vezetőt is meghívtak a facebookon az ellentüntetésre a lelkes szervezők. Nem vagyok az összeesküvés-elméletek híve, de Pintér Sándortól láttunk már csúfabb dolgokat is.

A legelső benyomásom a félelem volt. Nyomasztó volt látni ezeket a símaszkos, kendős arcokat, és kedvem lett volna letépni a kendőiket. Néhányuk elképesztő agresszíven viselkedett, felemelt öklökkel, folyamatosan verekedést provokálva leginkább őrjöngő gorillákhoz hasonlítottak. Rendőröknek ekkor még hírét sem láttuk. Miután eldöntöttem, hogy esélyünk sincs pár nyugdíjas bácsival és egy rakás fotóssal lenyomni őket, rájuk mosolyogtam és felemeltem az ÚJ ELLENÁLLÁS táblát. Feléjük. Belül azonban csak elkeseredést éreztem. Itt acsarkodnak egymásra a szegénységben eszüket vesztett, megvezetett állampolgárok, miközben a megosztó elit önmagát ünnepli az Operaházban. Úgy éreztem, hogy semmi reménye egy ennyire végletesen megosztott országnak a felemelkedésre, és cseppet sem vigasztalt a lehetőség, hogy mindezt itt hagyhatom.

Amikor végre felállt a rendőrsorfal, mindkét fél átment harapós helyett ugató kutyába és a "nácik haza!" "itthon vagyunk!" párbeszédtől kezdve kígyót-békát kiabáltak egymásra. Szerencsére ekkor elkezdődött a tüntetés, és végre leesett a tömegnek, hogy az üvöltözéssel a vadak malmára hajtja a vizet. Ezután inkább a tüntetést követtük, ami változó színvonalon, de összességében nagyon szórakoztatóan zajlott. Közben elmerengtem a srácokon, akik láthatóan már kicsit berezelve álltak a rohamrendőrök előtt, maroknyian és összekapaszkodva egymásból merítettek erőt. Fogalmuk sem volt róla, hogy ágyútöltelékek egy igazságtalan játszmában. Ennek ékes példája volt, amikor egy jobbikos képviselőnőt vállukra vettek, aki őrjöngő Jeanne d'Arc-paródiaként széttépte az Újbudai (baloldali) Fiatalok transzparensét.

Néztem tovább a srácokat, és még nehezebb lett a szívem, mint amikor őrjöngtek. Veszteseket láttam, akik közösséget keresnek, mert otthon - ha volt nekik - soha senki nem mondta nekik, hogy "büszke vagyok rád". Esélyük nem volt olyan iskolára, amit kijárva már csak a fejüket csóválnák a náci skandallumon. E körben alig 20-30 új szót (mint cionista, holokauszt) kellett megtanulniuk ahhoz, hogy beilleszkedjenek. Találtak egy közösséget, ahol azt hihetik: jót tesznek, és ilyenkor az sem számít nagyon, hogy mennyire kilátástalan az életük. A spórolt pénzüket is inkább méregdrága egyenruhákra költik, hogy befogadja őket az új családjuk.

Némán meredtek a több tízezer képzelt "zsidóra", amikor a Szózatot szavaltuk. Egyikük sem szavalt velünk. Szerencsétlen iskolázatlan flótások épp csúcsra járatott önértékelése azonnal a helyére került. Tudták, hogy lúzerek, és az egyetlen hely, ahol visszaüthettek az igazságtalan életnek, az a rendbontás. Én is tudom, hogy bármikor pépesre vernének engem vagy a feleségemet, de mégis csak szánni tudom őket. Menthetetlenül ostoba áldozatai egy lassan százéves hazugságnak, ami abból indult, hogy Trianon visszacsinálható. Reménytelen emberek egy lehetetlen célért egy többre hivatott hazában.

Gajárszki Áron