Éjszakai kutyás sétáink során néha összefutunk egy igazán érdekes "jelenséggel". A Jelenség, egy beszédes kedvű, józan életű fiatalember, aki többnyire az egész éjjelt sétával tölti. Emberünk családja Óbudán él egy anyaotthonban még május végéig, ő pedig évek óta töretlen hittel jár-kel ismerkedik és keresi a kiutat a hajléktalanságból. 

Nem tudom mennyi ideje van Jelenségnek hátra, mielőtt feladja, de szinte biztosan nincs annyi, amíg legkorábban polgármester lehetek. Pedig érdemi segítő szándék nélkül, most csak az üldöztetést érzi egy ilyen ember. Meg is kérdezte tőlem, szerintem miért gyűlöli a hajlék nélkül élőket a Tarlós... Az első kerületi szállón azt mondják túl fiatal, menjen Pestre, ott, a durvább szállókon is meg tudja magát védeni, szerintük "az csak szóbeszéd", hogy rühöt kap vagy fejtetűt... Az intézmények dolgozói szinte mind iszonyú közönyösek, szépen leképezve az kérdésre immunizált társadalmat.

Mi lenne, ha a Nemzeti Együttműködés azt jelentené, hogy holnaptól nem néznénk, hogy ki milyen (mértékben agymosott) szavazó, hajléktalan, szentfazék, díler, vagy suttyó, hanem az embert? Ha gondolatban törölnénk a bélyegeket és mindig azt néznénk, miben tudunk a másikkal együttműködni? Fogalmazzunk úgy, hogy a pártdroidok kétbites világképe (nem a barátunk / jobboldali érzelmű) helyett emberek közösségeként tekintenénk magunkra? Mondhatni nemzetként...