Gondolatok a februári Ökofilmklub után

Több mint 7000 km és tíz év távlatából nem könnyű újdonságot előhozni az Egyesült Államok 2000-es elnökválasztásának történetéről. Mégis, arra gondoltam, megpróbálok bemutatni egy olyan aspektust, ami érdekes lehet a soron következő választás szempontjából, illetve új megvilágításba helyezheti a közvéleményt jelenleg is foglalkoztató jelöltállítási procedúrát. 

Nehéz félretenni a politikai prekoncepcióinkat egy olyan téma esetében, ahol a főszereplők önmagukban is megosztó figurák. Emlékszünk arra, milyen volt Bush elnökként, így szerintem mindenki fel tud hozni mellette és ellene is érveket. Épp ezért, én most inkább a másik jelölttel, Al Gore-ral szeretnék többet foglalkozni. Bill Clinton alelnöke, az azóta Nobel-békedíjas aktivistává és az éghajlatváltozás-elleni küzdelem egyik elismert szószólójává vált Gore, a számára keserű emlékű választás után nem tétlenkedett. Körbeutazta a világot, előadásokat tartott, könyvet írt, részt vett annak megfilmesítésében és nem utolsósorban felhasználta ismertségét a klímakonferenciák ügyeinek előmozdítása érdekében is.

Joe Klein, a Time magazin politikai rovatvezetője könyvében (Az elveszett politika, Napvilág, 2006.) azt írja, akár meg is nyerhette volna az elnökválasztást, ha tanácsadói és a kampány vezetői nem utasítják a környezetvédelmi kérdések háttérbe szorítására, és ha hagyják, hogy „önmagát adja”. Nem hagyták. Bush bezzeg sziporkázott a kampány során, még a Clinton-adminisztráció érdemeit is sikerült negatív fényben feltüntetnie (boszniai háború kérdése, szociális intézmények reformja, energiapolitikai szabályozások etc). Gore-ból hiányzott az a fajta spontaneitás, amit „zabálnak” a választópolgárok, az olyan mozzanatok, amikre húsz év múlva is emlékezni lehet. Pedig ha megnézi valaki a Kellemetlen igazság című filmet, láthatja, hogy Gore mennyire otthonosan mozog egy olyan témában, amit tényleg a magáénak érez, és milyen kellemes karakter tud lenni, ha nem a közvélemény-kutatások általa is fenntartásokkal kezelt eredményeinek segítségével konstruált ígérgetésekre kell szorítkoznia.

Számomra a Gore – Bush párharc egyben egy metafora is, a két politikus által megtestesített célok és eszközök metaforája. Míg Gore 1997-ben Kiotóban tárgyalt, az ifjabb Bush életrajzában olajipari és haditechnikai cégekről valamint a legális fegyvertartásra vonatkozó kampányígéretekről olvashatunk. Az én fejemben ez az egész ellentét nem a republikánus – demokrata tengelyen helyezkedik el, hanem inkább egy olyan - valamelyest filozófiai - kontextusban válik értelmezhetővé, ahol a hosszú távú ökológiai katasztrófa veszélyét semmisnek lehet tekinteni a rövid távú politikai és gazdasági haszon reményében. Mert ki fog először megjelenni Afrikában vagy Közép-Ázsiában „rendet rakni”, amikor elfogy a víz és a helyi népek egymásnak esnek? Kinek érdeke leginkább a CO2-kibocsátás és az energiahordozók kvótájának irányítása? Szélmalomharc a környezetvédelem, amíg magasabb rendű érdekek húzódnak meg a háttérben.

Ha tovább építgetném a metaforámat, valószínűleg egy olyan epilógussal zárnám, hogy az emberek többsége Gore-ra szavazott, a választási rendszer, a politika viszont Bush-t juttatta be a Fehér Házba. Ebben a képzeletbeli teóriában a 2000-es floridai események szimbolizálnák azt, hogy még ha az emberiségnek az is az érdeke, hogy a fenntarthatóság, a környezetvédelem megjelenjen a politikában, az még akkor is „csak” a hatalom megszerzéséről, birtoklásáról és felhasználásáról fog szólni.