Buták legyünk vagy szabadok?
Nemrégiben hozta az Index a nemtudoménhanyadik visszajelzést arról, hogy Magyarország igenis egy elhülyülő ország. Hiába áltatjuk magunkat az egy főre eső Nobel-díjasok számával meg hasonló színes lózungokkal a híres magyar kreativitásról, ki kell mondani, hogy nem lecsúszóban vagyunk, hanem már tényszerűen lecsúsztunk. „… lecsúsztunk, pont.” – fejeződhetne be az előző mondat, de miért nyugodnánk ebbe bele? Ugyanúgy, ahogy ténylegesen kitermelődtek itt a Nobel-díjasok, ahogy ténylegesen okosak voltunk valaha, s ahogy létezett a híres magyar kreativitás, megtörténhet mindez újra.
a kép forrása: nyest.hu
Szerintem, aki olvasta már legalább másfél bejegyzésemet, tudja, hogy bármilyen kis helyi vagy résztémáról legyen is szó, szívesen foglalkozom a kapcsolatos általános kérdésekkel, rendkívüli beleéléssel ecsetelem a nagy összefüggéseket, terjesztem a nagy mondásokat. Most azonban – ha a kedves olvasók megengedik – hanyagolom is a kis apropókat, és rögtön egy nagy témával kezdek.
Az oktatásügy minden!
A fenti, ma már csak álomszerű jóságokat ugyanis olyan korszak(ok) termelte (termelték) ki, amely(ek) hajlandó(ak) volt(ak) rövidlátó, tyúkszaros politikusi (még csak nem is politikai!) érdekek helyett a színvonalas oktatásügybe fektetni az ország erőforrásainak nagy részét. Olyan lesz az ország, amilyenné a polgárai teszik. Ők pedig olyanná teszik, amilyen kép a fejükben él róla. A kedvenc példám erről a második világháború utáni Németország. Kő kövön nem volt az őrült diktatúra és a bombázások után, de tíz év múlva újra a világ egyik vezető ipari hatalma volt. Miért? Kis túlzással azért, mert az emberek fejében az volt, hogy reggel el kell kezdeni dolgozni, s egyik követ a másikra rakva ezt estig abba se kell hagyni (igen, a Marshall-segély szintén szerepet játszott, azonban méretében sem volt akkora, mint azt ma elképzeljük, s mint lentebb fogom írni, az se mindegy, hova öntötték).
Kizárólag tudásból lesz tehát felemelkedés, nem másból. Megfordítva Németország esetét, ha most a nyakunkba szakadna pármilliárd eurónyi EU-támogatás, mit csinálnánk vele? Bedolgoznánk azokba a struktúrákba, amelyek a fejünkben élnek: korrupt politikusokba, felesleges presztízsberuházásokba, alapvetően nem felesleges, de végül elbaltázott, félretervezett infrastrukturális fejlesztésekbe, versenyképtelen vállalkozások életben tartásába. Ja, ezeket csináljuk is.
Egy szó mint száz, mondunk is mi itt bármit is e blogon – például közlekedési szakértőként –, azt mindig mellétehetnénk, hogy „de az oktatásügy fontosabb”. Ez lesz tehát működésünk egyik sarokköve. Mindent megteszünk a bűnös módon mellőzött bölcsődékért, az óvodákért (ezek az anyák munkába való visszatérése szempontjából is kulcsfontosságúak), illetve a szintén alulfinanszírozott és a közhülyítés újabb helyszíneként kijelölt iskolákért. Persze az, hogy mekkora hatásunk lesz ezekre, nemcsak attól függ, hogy mennyien jutunk be az önkormányzatokba, hanem attól is, hogy egyáltalán az önkormányzatoknak mekkora hatásuk van még eme intézményekre a nagy központosítások után.
Ez is legyen más!
A pozitivista (azaz empírikus) társadalomtan azt mondja, hogy a legsikeresebb társadalom az, amelyik a leghatékonyabban fenntartja, azaz újratermeli önmagát. A társadalom újratermelésének pedig első számú eszköze az oktatási rendszer. Na, de akarjuk-e azt, ami most, 2014-ben itt van, újratermelni?!
Amikor a hatékony oktatásról beszélünk, nemcsak azt tudjuk róla, hogy nem a mai magyarországi társadalmat fogja újra kitermelni. Azt is tudjuk róla, hogy pontosan nem tudjuk, mit fog kitermelni. Ugyanis amikor például mi mint LMP okos embereket szeretnénk ebben az országban látni, nem azt képzeljük, hogy biztosan kis LMP-seket fogunk nevelni az iskolákban. Akkor is okos embereket szeretnénk itt látni, ha majd azok az okos emberek azt mondják rólunk, hogy nálunk jobb emberek kell, hogy irányítsák a politikát, az országot. A hatékony oktatás kialakítása egy olyan nyílt kimenetelű folyamat, amelyről az sem biztos, hogy az elindítói politikai érdekét fogja szolgálni.
Nem csoda, hogy a hatalompolitikának soha nem eszköze a jó oktatásügy.
