Új kerületi önkormányzatunk megalakulása alkalmából tegnap nemcsak a szokásos formaságokat és álünnepélyességeket ülhettük végig, hanem a helyi 1956-os ünnepi megemlékezést is. Bombasztikus közhelynek hangzik, és talán minden évben leírja valaki, de az '56-os forradalomnak igen súlyos és aktuális üzenete van mostanában. De most tényleg. Amikor Budapest ifjúsága és nem ifjúsága elhatározta, hogy nem enged, sőt, fegyvert ragad, és akár haláláig harcol, akkor egy olyan korért harcolt, amikor ez az üzenet nem ennyire súlyos és nem ennyire aktuális.

A NER ünnepi szónokainak beszédei alatt elfogott ugyanaz az érzés, amelyre gyerekkoromból – a rendszerváltás előttről – határozottan emlékszem: csak a saját érdekei szerint beszél, nincs igaza, csúsztat, a saját ideológiai katyvasza alátámasztásául használ fel mindent, de ha ezt most valaki szóvá tenné, elsöpörné a – szintén saját érdekből, figyelmetlenségből vagy megtévesztettségből – helyeslő körülállók haragja. Egyedül voltam. Nyilván sokan voltak, akik ugyanígy éreztek, de ki-ki külön és szintén egyedül érzett így, hiszen a köztünk levő levegőben is már a Nemzeti Együttműködés Rendszere van, (látszólag?) kisebbségi erőink szétforgácsoltan, egyénekbe zárva létezhetnek, amíg.

Németh Zsolt díszvendég, a kicsit félretett, kicsit jóltartott külügyér nem kevesebbel melegítette a helyiség levegőjét, mint hogy az 1956-tal rokon 1989-ben a Nagy Imre-temetésen milyen bátor volt az az ifjú ellenzéki harcos, aki kimondta, hogy az oroszoknak haza kellene menniük végre. Biztos nem lenne belőlem jó NER-társ, mert nekem ilyen vastag bevonat nincs a képemen. Én erről nagyon-nagyon mélyen kussoltam volna. Az oroszoknak. Haza. Végre. 

Csak hogy egy kicsit kieresszem az aktuálpolitikai gőzt, felelevenítem egy korabeli érzésemet ezzel kapcsolatban. Nekem az a beszéd nem volt forradalmi. Már hónapok óta arról beszéltünk, mindeki és mindenhol, hogy itt demokrácia lesz. Gorbacsov már láthatóan megengedte a külföldi szovjet érdekszféra leépítését. A kiváló taktikai érzékű ifjú „forradalmár” az én szememben a döglött oroszlánt rúgdosta. A saját véleményem súlyát még a saját szememben is csökkentette később, hogy akkor megrögzött jobboldali szavazóként gondoltam ezt a liberális szónokról. Biztos előítéletes voltam. Vagy nem? 

Visszatérve a megemlékezésre, a gyerekek műsora fergetegesen jó volt (a Kempelen Farkas Gimnázium tanulói, felkészítőjük Görög Zsófia). Nem tudnám őket eléggé dicsérni, ezért visszakanyarodva az aktualitáshoz, hadd idézzek két 1956-os mondókát a műsorból: 

Ez a haza magyar haza, minden ruszki menjen haza! 

Azt kérdezik Pesten, Budán, hová lett a magyar urán. 

Gyerekkoromban is, amikor nagyon látványosak voltak a rendszer hazugságai, segítettek a – véletlen vagy éppen szándékolt – kétértelműségek, dupla jelentések. 

Ugyanis eközben azzal a tűzzel játszik a csavaros módon forradalmárrá emelt 1989-es ügyes szónok, amely a valódi forradalmárok életét kioltotta. A tyúkszaros hatalma megőrzése végett. Innen üzenem: az orosz félgyarmattá válás nem játék! Ma az amerikaiak figyelmeztetnek erre, holnap Brüsszel, de igazán húsbavágó az lesz, amikor maga a nagy keleti testvér. 

S hogy mit ajánlanak ilyenkor a „pesti srácok”? A háttérben menő végzetes folyamatok leplezésére (is) szolgált az internetadó ötlete, de ha emiatt áll össze a kritikus tömeg, akkor álljon össze emiatt. Gyertek vasárnap! Ér Putyin-ellenes jelszavakat is skandálni, mert tudjuk, mire megy ki a játék. Nyugatra át!