süt e a nap Tökölön?
Az előzményekről annyit, hogy két éve meghalt a világ legszerényebb olimpiai bajnoka, akit volt szerencsém személyesen ismerni. A tragédiát feldolgozandó többedmagammal (példás összefogással) létrehoztunk egy kiállítást, melyet közel húszezer ember nézett meg Csepelen és sok tízezer egy győri bevásárlóközpontban. A kiállítás főszervezőjeként engem talált meg a tököli büntetés-végrehajtási intézet egyik alkalmazottja, hogy neves sportolókkal és a tárlat anyagának egy részével tartsunk nekik egy Kolonics emléknapot.
Az első sokk akkor ér, amikor rám záródik a külső kapu a belső pedig még nem nyílik és én egy betonnal, szögesdróttal, vasrácsokkal és vaskapukkal körbevett udvaron állok, hosszú percekig a kísérőmre várva. Nagyon nyomasztó érzés. A második sokk meghívóm irodája előtt a folyosón talál, ahol az első smasszernővel és az első rabokkal találkozom. Tetovált negyvenes arcok, akik láttán ösztönösen inkább félrenézek, mert hirtelen nem tudom, mi is a helyes magatartás...
A programon több mint 70 rab vesz részt, melyeknek ez már jutalom, mivel külön jelentkezni kellett a műsorra és kiérdemelni azt. Vendéglátóink szerint tehát nagy volt az érdeklődés a program iránt. (Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ők nem a napi 10-100 kulturális program közül választották Kolót, hanem az évi 1-2-ből.) Kirakunk 8 tablót a kiállításról, bemutatjuk a Sydney-i aranyérmet és levetítünk pár bejátszást meg egy 40 perces riportfilmet. Sajnos a foglárok hozzászoktak az vezényléshez, a rabok pedig ahhoz, hogy ők itt kussolnak, ezért minden próbálkozásom ellenére mindössze két kérdést kapunk a két és fél órás műsor alatt. Egyébként a foglárok vezetik a programot, szerintem cseppet nem annyira a rabok szellemiségének megfelelő, vagy értelmével felfogható stílusban.
Szerencsére a meghívottak - exsportolók révén - jól tudják, hogy a fiatal és inkább egyszerű tagokból álló közösségnek milyen a gondolkodásmódja, ezért ösztönösen az ő nyelvükön próbálunk hozzájuk szólni. A program végén két fogvatartott gitárkísérettel énekel egy Mester Tamás számot, akkora átéléssel és tehetséggel, hogy az embernek kicsordul a könnye. Ipacs Endre, a nagy sportágválasztó és a Kolonics emlékevezések szervezője szeretné is őket kikérni az idei zenés megemlékezésre, ami a börtön vezetésének is tetszik, de kevés esély van rá, hogy a büntetés-végrehajtás ilyen gyorsan tudjon reagálni.
Ezek a srácok sokszor olyan körülmények közül kerültek ide, hogy szinte reménytelen a jelenlegi társadalmi visszailleszkedést segítő eszközöktől sikert várni, mert hiányoznak hozzá a belső (motivációs) és a külső (anyagi, családi) feltételek... Sokan érzelmi, értelmi és szociális sivatagban nőttek fel és hozzászoktak, hogy ők a lúzerek. Másoknál a börtönélet gondoskodik róla, hogyha hittek is a saját jóságukban, azt elveszítsék. Valahol az állami gondozottak szintjén kellene megvalósítani a gondos nevelést, és bűnözők helyett életcéllal és jövőképpel rendelkező honpolgárokká faragni az árvákat. Így viszont akik már ide kerültek, a társadalom (és sokszor saját maguk) szempontjából is a lehető legjobb helyen vannak a sitten.
Vonnegut jutott az eszembe:
Wayne-nek hiányzott az a zörgős hang. Hiányzott az acélajtók döndülése. Hiányoztak a tejes és kávés kancsók, a kenyér, a gulyás. Hiányzott, hogy szájba és segglukba basszon más férfiakat, hogy őt is szájba és segglukba basszák, hogy maszturbáljon, hogy megbassza a teheneket a börtön tejgazdaságában, egyszóval hiányoztak a bolygó nemi életének tudomása szerinte normális eseményei... (Bajnokok reggelije)
Úgy látszik, sikerült egy kis napot csempésznünk a börtön ablakába.