Anno nem érdekelt annyira a Battle in Seattle, így aznap inkább a Zomibelandra ültem be amikor a védegylet vetítést szervezett az események 10. évfordulóján. :-) A cimborám a hibás, akinek akkor egy kicsit csömöre volt már a zöld témától... Most viszont - ahogy moderátorként elkezdtem magamat beleásni az alternatív globalizációt szorgalmazó mozgalom hátterébe - meglepő felfedezést tettem. ökopolitika = alternatív globalizáció   Talán erős a kijelentés, de a lényeget így lehet a legegyszerűbben megragadni szerintem.

Aki nem látja át a globalizáció helyi szinten ható negatív folyamatait, az csak morog, vagy talán kimegy tüntetni a kamion ellen, miközben az alapvető baj, hogy ott vezet az autópálya a falu határában. Nagyon tipikus szerintem, hogy amíg a jobbik védeni akarja a magyar földet a külföldi tőkésektől, mi azt is látjuk, hogy a magyar telekspekuláns ugyanakkora kockázatot jelent az agráriumnak. Valahol ez szemlélteti a legjobban a nézőpontjaink különbségét. Ők egy szűk és nagyon lehatárolt mozgástérben gondolkoznak, és a világgazdasági folyamatokat meg sem próbálják terelgetni; miközben az LMP az egyetlen felelősen gondolkodó hazai pártként a liberális gazdaságpolitika tartósan működőképes alternatíváját próbálja szorgalmazni. Nem okoskodom tovább, mert sokkal szebben aktuálpolitikai környezetbe helyezte a mozgalmat (két LMP alapító) Gábor 2003. őszén. Innentől szó szerint idézem a sajtóban napvilágot látott írásukat:

A GATT, majd utódja, a WTO eredetileg a nemzetközi kereskedelem szabályozására és liberalizálására jött létre. A baj az, hogy a WTO számára a szabad kereskedelem "szent tehén", olyan érinthetetlen vezérelv, melyet semmilyen - ökológiai, szociális, emberjogi stb. - szempont nem korlátozhat. Ezért a WTO döntései és szabad kereskedelmi szabályai gyakran ütköznek ökológiai és szociális szabályokkal és elvekkel. Számtalan példa igazolja, hogy ezen "ütközéseknél" rendre a szabad kereskedelmi normák kerekednek felül. A WTO-nak köszönhetően az üzleti-kereskedelmi érdekek képviselete a nemzetközi porondon sokkal erősebb, mint a szociális, ökológiai érdekeké. Emellett a WTO messzemenően antidemokratikus. A gazdaságilag, politikailag fejletlenebb államoknak esélyük sincs érdekeik hatékony védelmére. Ha a "fejlettek" által "tematizált" tárgyalási pontok némelyikével nem értenek egyet, kénytelenek az egész egyezséget elutasítani, a részletek módosítására ugyanis a WTO tárgyalási rendje nem ad lehetőséget. (Így történt ez Cancúnban is.) Újságírók és politikusok előszeretettel használják ki ezt a helyzetet a fejlődő országok "haladás- és modernizációellenességének" bizonyítására, holott csak az esélyegyenlőség megteremtéséről lenne szó. A WTO-ban hozott döntések legitimációját megkérdőjelezi az is, hogy a tárgyalások érdemi része zárt ajtók mögött zajlik, a nyilvánosság bevonása nélkül.

A nyilvánosságban az 1999-es híres/hírhedt "seattle-i lázadás" óta a WTO elleni tiltakozásokkal kapcsolatban sokkal több a félreértés, a félremagyarázás és hangulatkeltés, mint a valós, tartalmas információ. Talán nem véletlenül. A WTO-kritika egyértelműen és alapvetően rendszerkritika, így igen komoly erők érdekeltek az eltompításában s főképp a kompromittálásában. Ennek leghatásosabb eszköze a médiamarginalizáció, legelterjedtebb formái pedig a címkézés és a vizuális stigmatizálás.

Bár maguk az érintettek kezdettől tiltakoztak ellene, rekordgyorsasággal terjedt el az "antiglobalista" címke, ami elég egyszerű és könnyen támadható ahhoz, hogy a sajtónak is és a hatalomnak is megfeleljen. Pedig nyilvánvaló, hogy ennek a kifejezésnek nincs túl sok értelme. A mozgalom komoly hangadói már rég globalizációkritikáról vagy alternatív globalizációról beszélnek, mások azonban továbbra is forgalomban tartják az "antiglobalista" kifejezést éppen azért, hogy egy legyintéssel elintézhessék az egészet: "hogyan lehet valaki a globalizáció ellen?! Hiszen a globalizáció nem egy homogén valami!" Hiller István is azt fejtegeti - lásd Ma globalizációellenes tüntetések, Népszabadság, szeptember 13. -, hogy a globalizáció se nem rossz, se nem jó, így hát ellene tiltakozni sem lehet en bloc... A kritikusok természetesen nem is a globalizációt támadják "en bloc", hanem bizonyos globalizálódó tendenciákat, így például a szabad kereskedelem öncélú bálványozását és a demokratikus kontroll háttérbe szorulását.

A kompromittálás másik alapvető eszköze, a vizuális stigmatizálás az erőszak képeinek egyoldalú bemutatásában, túlhangsúlyozásában mutatkozik meg. Ez olyan hatásosnak bizonyult, hogy múlt év novemberében az - "antiglobalistának" címkézett - Európai Szociális Fórum tömeges pánikot váltott ki Firenzében. A belváros kiürült, a boltok bezártak, a kirakatokat bedeszkázták. Ott tökéletesen működött a negatív címkézés és a vizuális stigmatizáció: antiglobalista = kőhajigáló, autófelgyújtó huligán. A pániknak természetesen semmilyen alapja nem volt, az egymil-liós (!) békedemonstráció alatt egyetlenegy erőszakos cselekmény sem történt!

Hogy a globalizációkritikai mozgalom mindezek ellenére mégis fennmaradt, sőt láthatóan erősödik, elsősorban annak köszönhető, hogy a tiltakozók - zöldek, feministák, kisebbségvédők, kistermelők, érdekvédők és értékőrzők - egyfajta "szivárványmozgalomba" tudtak tömörülni egyfajta "összekapcsoló" (ha tetszik, holisztikus) tematika jegyében, mellyel jól megragadható a szegénység és a környezetrombolás, a jogfosztottság és a kirekesztés, a fegyverkezés és a fogyasztói elbutulás problémaköreinek szerves összefonódása. Ezek azok a jelenségek, melyeknek (bár természetesen korábban is jelen voltak) a globalizációs folyamatok új dimenziót adnak.

A kompromittálási kísérletek - törvényszerűen - csak részleges sikerrel járhattak, hiszen az effajta "hírbe hozás" végül is azt eredményezte, hogy a nyilvánosságból korábban sikeresen kizárt "globálalkuk" - így pl. a WTO-tárgyalások - mégiscsak reflektorfénybe kerültek, s így a (világ)társadalom ellenőrző funkciója lassan, de talán biztosan mégiscsak érvényesül.

A globalizációkritika begyűrűzése a posztszocialista államokban legalább két szempontból alapvető nehézségekkel jár. Az egyik az, hogy ezekben az országokban a "tiltakozó megmozdulások" rendszerint pártszimpátiák alapján szerveződnek. A "szivárványmozgalom" Magyarországon (legalábbis egyelőre) még ismeretlen fogalom, sőt! Kis hazánkban ha antimilitarista az ember, és a NATO ellen tüntetett 2001-ben, a Fidesz-kormány alatt, akkor baloldali ha pediglen az iraki háború ellen tüntet 2003-ban az MSZP-kormány alatt, akkor bizony jobboldali. Hogy esetleg nem? Olyan nincs! A pártideológiák teljesen elnyomják az értékideológiákat, így a bal-jobb megoszlás már régen nem értékrendválasztást, pusztán kiüresedett pártpreferenciát jelent.

A másik nehézség abból fakad, hogy a globalizációkritika középpontjában vitathatatlanul az uralkodó neoliberális gazdasági rendszer elutasítása áll. A "glob-krit" mozgalom fenntarthatatlannak véli a Nyugat (mai szóhasználattal inkább az Észak) uralkodó gazdaságpolitikai modelljét, s elfogadhatatlannak tartja az ebből a modellből következő "rendszeranomáliákat": a vagyoni szakadékok növekedését, az ökológiai válság fokozódását, a képviseleti demokrácia kiüresedését stb. Csakhogy a magyar közéletben a rendszerkritikát kizárólag a hagyományos ideológiák szélsőségeseivel hozzák összefüggésbe. Aki fundamentális kritikát gyakorol az "uralkodó polgári rendszerrel" szemben, az elkerülhetetlenül megkapja a maga M betűjét: munkáspárti vagy MIÉP-es. Természetesen ami igaz globális szinten, az igaz lokális szinten is: a szélsőségesként való megbélyegzés a rendszerkonzerválás egyik leghatékonyabb eszköze.

Alapvető kérdés tehát, hogy ki lesz a hazai globalizációkritika hangadója, és milyen lesz ez a hang. A csurkista "népveszejtő gyorsbüfék"-kel való riogatás ideje, úgy tűnik, lejárt, és most a majdnem kizárólag Tamás Gáspár Miklós (tényleges) karizmájára építő Attac Magyarország van porondon. Csakhogy, amint az még a Népszabadság cikkéből is kiderül (Globalizációellenes tüntetés készül, szeptember 3.), a (TGM kivételével) majdnem kizárólag "régi-balosokból" lett "új-balosok" nem találják azt a szókészletet és stílust, mely egy friss, innovatív kritika s nem egy igen kétes régi retorika felé mutatna. Ez nagy baj, mert a régi formulák bizonyosan régi reakciókat szülnek. Amikor a Magyar Szociális Fórum álnéven futó népfrontosok a "Világ antiglobalistái, egyesüljetek!" szlogennel indulnak harcba a "kizsákmányoló, rasszista és hazug tőkés globalizáció" és a "kapitalista elnyomás" ellen, az (a sok hasonló megnyilvánulással együtt) pusztán arra jó (de arra nagyon), hogy - tartalmas bírálat és valós alternatívák megfogalmazása helyett - a globalizációkritikát is lesüllyessze a hazai politikai közélet mocsarába. Természetesen nem arról van szó, hogy a "kizsákmányolás", a "kapitalizmus" vagy akár az "imperializmus" kifejezés elveszítette volna szemantikai tartalmát, hanem sokkal inkább arról, hogy az effajta retorika a globalizációkritikát kiszolgáltatja azoknak, akik abban érdekeltek, hogy a valóságos rendszerkritikát összemossák mindenféle bárgyú és bántó szélsőségességgel. A rendszerkonzerválás hívei nem is vágyhattak jobbra, mint egy vörös zászlókkal, Che Guevará-s pólókban vonuló (logikátlan badarságokat skandáló) 100-150 fős kis menetre, melynek szimbolikája és retorikája tökéletesen alkalmas arra, hogy a társadalom nagy részét elijessze, a kritikát pedig nevetségessé tegye. S lám, természetesen ez a megmozdulás uralta a hazai sajtót. Ennek a beszűkített retorikának a következménye, hogy működik a fenti akció-reakció mechanizmus, hiszen az olyan szlogenek, mint "Irak végre élni fog, a szabadság győzni fog", késztetik pl. Révész Sándort arra, hogy kifejtse: jelenleg a kapitalizmusnak és vele a globalizációnak nincs alternatívája (A méh üres, szeptember 16.). Pedig elég valószínűtlen, hogy a hasonló reakciókat produkáló értelmiségiek ne ismernék azt a könyvtárnyi irodalmat, ami a jelenlegi rendszer alternatíváját vázolja. Már megint legyintünk a harmadik útra. Pedig létezik, s létjogosultsága talán még soha nem volt oly nagy, mint manapság.

Közgazdászaink és értelmiségünk nagy részének meggyőződésével ellentétben nem abszolutizálható sem a klasszikus piaci modell, sem a jelenlegi globális kapitalizmus, melynek piaci koordinációs mechanizmusa már messze áll a közgazdaságtanban leírt ideális állapottól. Hogy a jövő fenntartható, ember-, természet- és kultúrabarát rendszerét kapitalizmusnak fogják-e hívni, ezt csak a távolabbi korok történészei fogják tudni (retrospektíve). Az azonban biztos, hogy a jelenlegi rendszer alapvető korrekciókra szorul. Alapvető rendszerkorrekciót követelni viszont rendszerkritikát jelent. A rendszerkritika pedig nem abból áll, hogy A makrostruktúrát helyettesítjük B makrostruktúrával. Ezt a hitet éppen az a "világforradalmi" pátosz táplálja, amely már oly sokszor megbukott. Ám egy rendszerkritika logikus kiindulópontja csakis az a felismerés lehet, a rendszer - úgy, ahogyan jelenleg van - nem fenntartható. Ezután következik az a fázis, amelyben az igenis létező mikroszintű alternatívákból összeáll a jövő makroszintű alternatívája.

Akik szeptember 13-án a Kultiplex zsúfolásig megtelt nagytermében meghallgatták a Lehet Más a Világ Hálózat gazdasági, jogi és környezetvédelmi szakembereit, meggyőződhettek arról, hogy igenis létezik a szélsőbal és a szélsőjobb rendszerkritika mellett reális, vállalható, széles mozgalmi bázisra támaszkodó, valós alternatívákat felmutató globalizációkritika, amely radikális bár (hogyan is lehetne más), de megoldásait nem a múlt lejáratott és lejárt sémái között keresgéli, hanem az innováció, az integráció és a kreatív állampolgári aktivizmus fogalomkörében.

CSILLAG GÁBOR
kultúrantropológus (Zöld Fiatalok)
SCHEIRING GÁBOR
közgazdász (Védegylet)